Március 8

Továbbra is szépen éldegélünk és rakjuk a fészket, vagyis folytatjuk a berlini lakás otthonosabbá tételét. Ebben a történetben persze az előszobai beépített szekrény dominál, ami csekély három héttel a tervezett idő után immáron (majdnem) készen van. Akit nem érdekel, ne olvassa. Alább következnek szokás szerint a részletek képekkel.

Miután a szekrény váza nagyjából készen volt, hozzáláttam az ajtók készítéséhez. Ehhez vékony farostlemezből (bútorhátlap-anyagból, HDF) vágattam le darabokat, miután az összeállított vázon már pontosan le tudtam mérni, hogy mekkorák fognak kelleni. Eredetileg azt terveztem, hogy a lap fehér műanyagbevonatos oldala lesz majd az ajtók belső oldalán, a barna farostoldalukra pedig felteszem azt a szép tapétát, amit már mutattam a váz körül pár részen a falon, és az lesz majd kívül. Csakhogy a tapéta falra rakása közben kiderült, hogy nagyon áttetsző, én pedig nem akartam, hogy átüssön rajta a farostlemez barna színe. Ezért áttervezés következett, és úgy döntöttem, hogy a fehér oldalra megy a tapéta, viszont a szekrény belseje se legyen olyan gagyi farostbarna, úgyhogy azt meg lekentem ugyanazzal az ébenszínű viasszal, amivel a faelemeket, és mintáztam bele hamis famintázatot.

A gyerekeknél közben a Hortban kiállítást rendeztek az év során készült alkotásaikból. Erre mi is bevittük többek között Levente saját kerámia kaktuszcserepét (amit az oda nem figyelő nevelők Schale, azaz tálka címszóval láttak el, figyelmen kívül hagyva a gondosan készített lyukat az alján).

És ott volt a kiállításon Lehel fából barkácsolt kamionja is.

A rákövetkező hétvégén tettünk egy hosszabb sétát a környékünkön. Séta persze mindig kell, de most konkrét helyre mentünk. Jött egy csomagom, ami nem talált itthon senkit, és a futár valami oknál fogva valami isten háta mögötti helyen tette le egy átvevőhelyen, ami tőlünk gyalog kb. 40 perc, tömegközlekedéssel meg 35. A csomagban egyébként a dél- és belső-ázsiai hun népekről szerkesztett kötetem mintapéldánya volt, amit amúgy is szívesen kézbevettem volna már. Szombaton tehát elkirándultunk közösen a megfelelő helyre, majd pedig busszal jöttünk haza. Meglepetésünkre a busz emeletes volt - ebben főleg az volt a fura, hogy nagyrészt másfél sáv széles, macskaköves utcákon kanyargott ide-oda.

Közben apránként haladtam tovább a szekrényajtókkal is. Az újratervezés kellemetlen mellékhatása az volt, hogy a műanyaggal laminált fehér oldalra a tapétaragasztó egyáltalán nem tapadt meg, és miután megszáradt, könnyebb volt lehántani a tapétát, mint a hagyma héját. Ezért aztán kénytelen voltam faragasztóval újracsinálni az összes ajtó tapétázását, ami már valamivel erősebb tapadást adott. Ennyinek elégnek kell lennie, hiszen úgysem lesz igénybevételnek kitéve. Az ajtókra falclécből keretet terveztem, viszont ezt ragasztással akartam rögzíteni a helyére, és abban nem bíztam, hogy a műanyag bevonaton megmarad. Tehát kénytelen voltam a tapétázás után körbe keskeny sávban le is csiszolni minden egyes ajtó felületét, majd egyenként jópár szorítóval megfogva felrakni a keretléceket.

A rákövetkező hétvége hosszú sétáját sikerült esőben - és sok-sok eső után - megejteni. A gyerekek nagyon élvezték a gumicsizmázást. Mi nem annyira; mindenünk elázott a végére. Eszternek van képe arról is, amikor kiaggattuk a konyhába a kabátokat, és beraktuk melléjük a párátlanítót.

A nagy szekrényépítéssel párhuzamosan kisebb szekrényes dolgok is folynak idehaza: még a legeljén, amikor volt egy IKEA rendelés a gardrób elemeihez, vettünk egy fali konyhaszekrényt is, meg egy kisebb szekrényt a hálószobába, hogy legyen hová tenni az ingeimet. Azóta Eszter ezeket régen összerakta. Idővel sikerült fel is szerelnem a konyhaszekrényt, a ruhás kisszekrényt meg feltettük a sublótom tetejére. A konyhaszekrényben a bökkenő az volt, hogy én azt hittem, az egy gipsz közfal, ahová terveztük. Jóelőre vettem is két bazinagy és hiperszuper tiplit két jó nagy csavarral, hogy megtartsa a gipszfalban a nehéz szekrényt. Aztán kiderült, hogy a falnak az a része vasbeton... Úgyhogy visszaálltam sokkal kisebb tiplire, el kellett menni külön olyan csavarért, ami belemegy abba a tiplibe, de elég erős a konyhaszekrényhez, és vért kellett izzadni, amíg befúrtam a lyukakat a falba. A fúróm tokmánya is kezd tönkremenni.
Mindenesetre, miután meglett a konyhaszekrény, és lett mosogatógépünk is, újra elővettük az étkészlet témáját is. Ez egy állandó mizéria volt lényegében azóta, hogy tavaly tavasszal kijöttem Berlinbe: egyszerűen nem lehet olyan tányérkészletet venni, ami eleget tesz pár rendkívül egyszerű kritériumnak:

• tetszik nekünk, vagy legalább nekem;
• kapható belőle 6 személyre kistányér, nagytányér és mélytányér;
• a mélytányér normális alakú és méretű;
• ép ésszel megfizethetőnek nevezhető.

Időről-időre, és az elmúlt hónapokban folyamatosan legalább két-három hetenként egyszer alaposan átböngésztem többféle webbolt kínálatát, és állandó csalódás volt az eredmény. Az a néhány féle normálisan kinéző (tehát valami rusztikus, de szép és igényes, nem csupán bumfordi kivitelű) étkészlet, ami kapható, általában az alábbi problémák közül legalább kettőt felmutat:

• négyszemélyes készletben fut (és két négyszemélyes készlet már drága, meg nem is kell);
• a mélytányér vagy egy nevetségesen kicsi műzlistálka, vagy egy hatalmas peremmel rendelkező, de minimális öblű pasta-tányér;
• egyáltalán nincs benne kistányér, mert az "ebédszervíz" lapostányért és mélytányért tartalmaz, kistányért pedig külön "reggeliszervíz" formájában lehet kapni fölösleges és ronda bögrékkel és csészealjakkal egybe csomagolva;
• nevetségesen drága;
• nincs készleten, három hónap múlva szállítható.

Már a legelejétől volt amúgy egy gyönyörűséges, abszolút kézműves jellegű (bár nyilván gyártósoron készülő) földszínű szett, ami marhára tetszett - csak éppen abból a kétszemélyes készlet került kétszer annyiba, mint amennyit én a hatszemélyes készletre szerettem volna rászánni. És mellesleg abban is tál volt a mélytányér, bár legalább nem abszurd módon pirinyó. Ezért aztán amióta Németországban lakunk, abból a hat darab IKEA műanyag kistányérból étkezünk, amiket még a család kiérkezése előtt vettem, valamint néhány filléres tálkából, meg abból a két kékmintás porcelántányérból, amiket szintén még magamnak vettem fillérekért az elején.
Na, száz szónak is egy a vége, végül teljesen váratlanul a sokadik tányérnézegetős estén sikerült találni egy rokonszenves étkészletet: semmi csicsa, csak egy kellemes, szolid elefántcsontfehér-kávébarna kombináció. És kis csomagokban árulták, tehát szinte tetszés szerinti készletet össze lehetett rakni belőle. Gyorsan meg is rendeltük a hatszor három tányért, meg még hozzá négy kávéscsészét nekem és esetleges vendégeknek, meg két XXL teásbögrét Eszternek. Ezekhez csészealjak is jártak, amikre nekünk nincs szükségünk, de elfér az új szekrényben, és még így is összesen fizettünk az egészért annyit, mint amennyiért egy nekünk kevésbé tetsző tányérkészlet került volna csészék nélkül. Nem sokkal több mint feleannyit, mint a gyönyörű kétszemélyes készlet...
Úgyhogy amikor ez megérkezett, Eszter gyorsan ki is pakolta a szőnyegre, és lefényképezte nekem, hogy még a munkahelyemen megnézhessem.

Aztán berakott mindent egy gyorsmosásra az immár beüzemelt mosogatógépbe, estére pedig főzött a családnak egy finom borsólevest.

Közben elkészült minden ajtó kerete. A hátoldalukra készítettem még Z alakban egy merevítést vékony lécből, és megterveztem, hogy hova helyezzek még díszítőlécet az elejükre.

A múlt héten, vagy mikor is volt ez, többször szembetalálkoztunk az utcán szemétből készített műalkotásokkal, amiket nyilván azért csinált valami polgári aktivista, hogy vicces módon felhívja a figyelmet a szemétre. A múlt szombati kirándulásunk a közeli kertészetbe vezetett. Sajnos a szebb szemét-műalkotásokról nem készítettem fotókat, akkor viszont ezzel találkoztunk szembe: kutyaszarba tűzött Berlin-zászló.

A kertészetbe elsősorban agyaggranulátumért mentünk, mert nagyobb szabású növényátültetést terveztem arra a hétvégére. Fantasztikus volt, ahogy hatalmas területen elképesztő mennyiségű hagymás és egyéb virág volt kipakolva. Az utcák is teljesen virágba borultak: minden kertben tömegével nyílnak a sáfrányok, nárciszok, és itt-ott egyebek is. Sokfelé elvadulva is, például patakparton, utcai fa tövében. Sőt, valamelyik barkácsboltba kiugrásom során láttam, hogy a járdasziget a forgalmas főút közepén is nárcisztól sárgállik. Nem egy megtervezett kerti beültetés, bár valamikor feltehetőleg direkt ültettek oda párat, de csak úgy a fű és gaz között nő tíz-húsz tő nárcisz. Meggyőződésem, hogy Budapesten már feslő bimbó korában mind leszedte volna valaki, hogy eladja az utcasarkon.
A kertészetben tehát megvettük az agyaggranulátumot, kigyönyörködtük magunkat a virágszőnyegben, és a gyerekek elcsábultak, és kaptak egy-egy hajtatott jácintot. Egyébként a hajtatott és a vágott virág szerintem olcsóbb, mint odahaza. Abszolút értékben is, viszonylagosan meg pláne. Ezek a jácintok cserepenként 50 centbe kerültek, vagyis egy jobbfajta zsömle árába. Egy átlagos kávéházi presszó árából három ilyet lehet venni. Ja, és a vásárláshoz ajándékba kaptunk még egy csokor nárciszt is. Az erkélyládába valamivel korábban vettem hajtatott nárciszt, az két euró volt: egy cserpében hat hagyma, mindegyik több virággal.

Hétvégi délutáni kávé az új csészéből,

És egy hétvégi vacsora, ahol a gyerekek műalkotásokat rendeztek a tányérjukra.

Közben a szekrényajtók az utolsó simításokat kapják: a hátoldalukra még egy vékony réteg barnásfekete viasz, a színükre pedig egy réteg színtelen viasz, hogy mosható és ellenállóbb legyen rajtuk a tapéta.

Vasárnap elruccantunk megnézni két tavat, amiket a térképen láttunk régebben, két S-Bahn megállóra tőlünk. Lehel nagyon szorgalmazta, hogy oda menjünk (neki sokszor van kedve a természetjáráshoz, vagy legalábbis valami arra hajazó dologhoz). Ez szuper minikirándulásnak bizonyult: a két tó és a folyócska környékét egészen természetes állapotában hagyták meg, csak egy töltésen menő sétaút van, és amúgy mocsár és víz mindenfelé, ha nem is széles sávban.

Itt is, mint ahogy a mellettünk levő kevésbé vadon hangulatú erdőben is, rengeteg helyen meghagyják a kidőlt fákat, hadd korhadozzanak és alkossák ők is részét a természetes környezetnek.

Vasárnapi ebéd - persze az új tányérokkal, meg a kertészetben kapott nárciszcsokorral.

És vacsora a gyerekek fokozott alkotótevékenységével.

Sokat azon a hétvégén nem szekrényeztem, de azért legalább kísérletképpen felkerült az első ajtó.

Most szombaton délután meglátogatott minket Lehel osztálytársa (és Leventének is barátja), Samuel. Voltunk itthon, játszottak, számítógépeztek is, aztán lementünk játszóterezni, hogy kint vaduljanak inkább, mint bent. Eszter készítette a pörgőhintás képsort.

Úgy látom, alapvető gyerekdolgokban már tökéletesen szót értenek Samuellel, még Lehel is, bár Levente még inkább.
Közben, valamint ma, vasárnap, végre sikerült haladni a szekrénnyel. Még egy-két icipici simítás van hátra: ahol meg kellett faragnom egy-két darabot az ajtók illesztéséhez, ott átkentem a sötét viasszal, és majd még kap egy réteget a színtelen fedőviaszból. De amúgy minden kész: fent az ajtók, a fogantyúk, az ajtómágnesek, ütközők, szegőlécek - minden.

Alul egy nagyobb nyitott pakolórész és egy keskeny szekrény takarítószereknek, felül pedig egy polcos szekrény szerszámoknak, meg ami majd még oda kerül.

A takarítós szekrényben bent vannak már az eszközöket tartó kampók is, meg a vasalótartó szerelék, és bele is pakoltunk mindent a helyére.

A pakolórészen is van pár kampó, ahová lehet például használaton kívüli hátizsákokat akasztani majd.

Az ajtókeretek gérbe vágása nem a legtökéletesebb, de azért elégedett vagyok vele, sikerült jól eldolgozni a találkozásokat.

A legblickfangosabb része talán az volt, hogy a lábakat hogyan rögzítsem: mivel a lakás nem a mienk, sem a padlóhoz nem akartam csavarozni semmit, sem a szegélylécet nem akartam felbontani és szétvágni. Ezért a lábak formára vannak vágva a szegélyléc mellett, és a falra csavarozott lécek tartanak mindent a helyén.

Itt van a konyhaszekrény is: ugyan elüt minden mástól, ami a konyhában van, de azért nem néz ki rosszul, és raktam az oldalára a bambuszos tapétából, hogy legalább az harmonizáljon. Valószínűleg majd még alá is teszek a falra olyan tapétát, mert a szekrény alatt (a frissen felszerelt konyharuhatartó okosság mellett) még van egy léc is a falon, amibe tettem pár kampót, hogy oda majd felakaszthassunk konyhai eszközöket.

És itt van az új hálószobabútor is: a jobb felső, kocka alakú szekrény az. Ez nem ugyanaz a széria, mint amibe a polc meg a sublót tartozik, de színben és formavilágban elég jól harmonizál vele - csak éppen az előbbi fából van, ez meg könnyű, gyenge farostlemezből valami papírszerű bevonattal.

A sublót és az új szekrény közé időközben készítettem fából egy távtartó keretet, amit szintén befestettem az ébenszínű viasszal. Ezzel sikerült elérni egyrészt azt, hogy a sublóton levő szekrény teteje szintben van a mellette levő polccal, másrészt ki lehet nyitni a szekrény ajtaját anélkül, hogy súrolná a sublót tetejét. És miután mindez készen volt, a falhoz is hozzá lehetett csavarozni ezt a szekrényt, és bele lehetett pakolni.

És ezzel mondanivalóm végére értem.