Október 30

A múltkori jelentkezésem óta megint eltelt jó sok idő, de semmi falrengető nem történt ezalatt. A konyhasztori legújabb fejleménye az, hogy miután végre, második telefonálás után, kiküldte a szerelőt a szárítós cég, a szerelő közölte, hogy túl kevés a rés a padló alatt, nem lehet a légszivattyúval kiszárítani, és fel kell törni az egész konyhapadlót. A következő napokban én is, Eszter is igyekeztünk telefonálni a lakástulajdonos cégnek, hogy ez azért így nem kóser, és mi más megoldást szeretnénk találni. Ennek keretében volt egy hosszabb telefonbeszélgetésem németül, amire nagyon büszke vagyok, bár sokat nem ért el. Eszter többet ért el, mert aztán átvette ő az intézést, és végül sikerült eljutni odáig, hogy visszahívta őt a karbantartási részleg (Haustechnik) főnöke. Ígérte, hogy utánanéz, aztán jelentkezik, de erre hiába vártunk, viszont Eszternek sikerült újra elérnie őt, és kihúznia belőle némi információt, meg tanácsomra arra is rábeszélnie, hogy ezt az információt küldje el emailen is, hogy meglegyen nekünk írásban. Ennek alapján most ott tartunk, hogy a házbiztosító felkér egy külső szakértőt, aki majd jelentkezik nálunk, hogy mikor jöhet szemlézni és mérni. Aztán majd az ő szakvéleménye alapján döntik el, hogy fel kell-e törni a padlót. Múlt hét közepe táján jutottunk el idáig, azóta a szakértő nem jelentkezett. A padlófeltörők a korábbi fenyegetés szerint most csütörtökön, azaz holnap jönnének - remélem, nem fognak beállítani mindenek ellenére.
Alább következik néhány fénykép rövid kommentárral.

A múltkori bejegyzésem végén említett humboldthaini kiránduláson készült két képsorozatomból a szolgálatkész Google asszisztens készített nekem két kis animációt:
Lentéről

 és Lehelről

Ez itt egy reggeli iskolába menés szép, őszi időben.

Tovább szépül a lakás. Még a beköltözés utáni első napokban kitaláltam, hogy pár tükörrel kéne tágasítani és világosítani a teret. Nem sokra rá ki is néztem az Ikea katalógusából egy olcsó, > jel alakú tükröt, ami épp alkalmasnak tűnt erre a célra, mert rögtön látszik rajta, hogy nem az a dolga, hogy nézegessük magunkat benne. Mire azonban oda jutottunk, hogy lett volna idő ilyen hívságokkal foglalkozni, a tükör eltűnt az online katalógusból, nyom nélkül.
Aztán egy nap elmentünk Eszterrel az Ikeába, főleg azért, hogy a növények alá való bútort vegyünk. Gondoltuk, hátha kifutó készletben még lesz olyan tükör - és meg is találtuk, nem is kifutóban, hanem rendesen a polcon elhelyezve. Vettünk is mindjárt hármat, és lassacskán oda is eljutottam, hogy felszereljem őket a falra a nappaliban.

A csinos állólámpa már valamivel korábban odakerült a kanapé mögé, most pedig még ezt az élénk kendőt is a falra applikáltuk, hogy meghittebb legyen a sarok.

A tükörből kicsit kevés lett a három; azt gondoltam, hogy egyenlőtlen távolságra teszem fel őket, de ez csak akkor lenne hatásos, ha lenne vagy még kettő, egyre távolabb egymástól. Majd megpróbálunk valamikor megint elmenni Ikeázni, hátha még mindig lesz belőle...
Alább pedig a növények alá helyezett bútorkombináció látható, bár nem sok látszik belőle az ellenfényben.

Az előszobában pedig felraktam a falra az érdi lakásból hozott kis előszobai akasztót, amit annak idején a kertünkből kivágott nagy tujafa törzséből vágatott deszkákból készítettem én magam.

Lehel születésnapja alkalmából akartunk valami általa választható programot csinálni. Az általunk felajánlottakat mind leszavazta, még az állatkertet is. Annyi volt a kérése, hogy menjünk el valami különleges játszótérre, amit még nem ismerünk.
Google barátunkat hívtam segítségül, és utánanéztem Berlin legjobb játszótereinek. A leírás és a tőlünk való nem eszement távolság alapján az Indiánfalu névre hallgató játszótér volt a legrokonszenvesebb, ami egy nagy parkban található, ahol több más játszótér és számos egyéb dolog, például kőből faragott mesefigurákkal díszített szökőkút, meg világháborús légvédelmi lövegállás is található.
Az indiánfalu maga végül nem bizonyult valami nagy durranásnak: nagyon jó kis görbefa játszótér volt indiános témára kihegyezve, de az a helyzet, hogy Berlin tele van különféle témákra kihegyezett görbefa játszóterekkel, és ez nem volt kimagasló. Azért nagyon jót játszottak ott is, meg két másik játszótéren is abban a parkban. Lett egy kis hiszti is azért, amikor be akartunk menni a parki étterembe egy kávéra és sütire, de annyian voltak, hogy nem volt asztal, csak a sötét beltéri helyiségben, és úgy döntöttünk, nem várunk.
De azért megvigasztalódott mindenki.
A mellékjátszóterek egyikén volt az alábbi fémfélgömb, mire fel lehetett mászni.

A legnagyobb szám viszont a mászószikla volt, ami egy hatalmas műszikla különböző mászólehetőségekkel, itt-ott mesterséges kapaszkodókkal felszerelve, de a legtöbb helyen csak természetes hatású repedésekkel. A legkönnyebb részén a gyerekeink segítség nélkül fel bírtak menni a tetejére, de épp csak hogy. A nehezebb részeken profinak látszó felnőtt sziklamászók edzettek.

A múlt héten egyik este volt a Hortban (napköziben) egy elő-Halloween buli. A gyerekek elkezdték egyedül, aztán bement Eszter is, később pedig én is megérkeztem. Volt mindenféle dolog, például arcfestés, szellemalagút, meg tábortűzön sütött nyársra lapogatott kenyértészta. De mindenhez oltári sor állt, hatalmas volt a tömeg. A mieink főleg hintáztak és egyéb játszótéri dolgokat csináltak, a programokból nagyjából annyi volt a részvételük, hogy egyszer előttem, és egyszer velem végigállták a gofrisütős sort, és jol belakmároztak. A kép már hazafelé készülődve készült Lehelről a Hort bejáratánál.

Mialatt barkácsoltam ezt-azt (főleg a fürdőszobai lámpát, lásd a múltkori naplóban), otthoni szokásához híven Lehel is kedvet kapott a barkácsoláshoz, és kért fadarabokat, hogy azokat majd ő csiszolgatja. Aztán kitalálta, hogy ajándékot akar készíteni Oskarnak, az itteni barátjának, és hogy majd ráírja egy csiszolt fadarabra a saját nevét, egy másikra meg az övét, és aztán valahogy összebarkácsolja őket.
Az ötlet gondolkodóba ejtett, és végül - szerénytelen véleményem szerint - zseniális ötletre jutottam: legyen a fadarabokból ördöglakat. Kerestem a neten útmutatót, és bár részletes készítési és szétszedési leírást nem találtam, sikerült megfejteni egy egyszerű ördöglakatot. Így aztán lassacskán elkészült az ajándék, amiben a piros fonal a barátságot jelképezi, ami csak ördöngösséggel bontható fel.
Múlt péntekre Eszter megszervezte, hogy a gyerekekkel meglátogassa Oskarékat, és ott játszottak egész délután. Az ördöglakatnak, ha minden igaz, nem volt valami nagy sikere, de azért szerintem jó lett.

Kicsit előreugorva az időben: e hét kedden meg amikor hazajöttem munkából, azzal fogadott Eszter, hogy van egy vendégünk. A gyerekek - most másodszor - egyedül jöttek haza a Hortból, és váratlanul beállított velük Levente német barátnője, Linda, aki közölte velük, hogy idejön. (Előtte kért engedélyt az anyukájától, de azt azóta sem értjük igazán, hogy Leventéékkel hogyan értette meg, hogy velük akar jönni, és hogy várják meg, amíg hazamegy engedélyt kérni.) Mindenesetre szuperül elvoltak, Catant játszottak Lindával Eszter segítségével és tolmácsolásával, aztán meg vad ugrálás volt, majd végül együtt hazakísértük Lindát.
Hogy tovább ugráljak, volt a múlt héten is egy vendégségünk, amikor meg Endre és a felesége jöttek el hozzánk vacsorára, miután szóltak, hogy szerda délután a közelünkben lesz dolguk, és utána feljöhetnek-e egy kicsit. Akkor már tehát vacsorameghívást csináltunk a dologból. E hétvégén pedig mi fogunk hozzájuk menni, csak éppen ők nem lesznek otthon.
Ennek az a története, hogy volt nekik egy macskájuk. A macskát a nyáron hatalmas erőfeszítéssel sikerült Berlinbe költöztetniük. Idővel aztán - pont aznap, amikor mi kora ősszel látogatóba mentünk hozzájuk - a macska kiugrott az erkélyről és eltűnt. Hetekig keresték, és már teljesen lemondtak róla. Aztán egyszer csak jelentkezett egy néni a hirdetésükre, hogy ő szokta etetni a macskákat, és szerinte az övék is itt van nála. Elmentek, csakugyan az ő macskájuk volt. Vitték volna haza, útközben a macska megijedt valamitől, kiugrott Judit karjából, és ismét eltűnt. Viszont, pont mialatt nálunk vendégeskedtek, újra telefonált a néni, hogy megint itt van a macska. Legközelebb már macskaládával mentek érte, és a jószág azóta megvan, ki sem mer menni a lakásból. Csakhogy Endréék közben beterveztek egy magyarországi utat erre a hétvégére, abban a tudatban, hogy nincs macskájuk - ergo most valakinek el kell majd mennie egyszer, és enni-inni adni. Ez leszünk mi. Valószínűleg összekötjük majd valami programmal Levente születésnapja alkalmából.
Visszatérve a jelen időbe: az elmúlt hétvégén Spandauba kirándultunk. Ez az a városka Berlintől nyugatra, ami most már Berlin része, de azért külön történelme van neki. Ahol több lakást is néztem, amik között volt nagyon rokonszenves is. És ahol akár lakhatnánk is most, mert amikor a mostani lakást kiválasztottam, ugyanannyi erővel választhattam volna egy Spandauban látottat is.
A lakás felé most nem mentünk el, hanem Altstadt Spandauban sétáltunk egyet, aztán pedig bementünk a citadellába, ami egy vízre épített reneszánsz erőd (bár korábban is volt ott más formájú vízi erősség). Ennek képeivel búcsúzom.