2023.05.28. Fekete-erdő II (igazából április 10-12)

Itt következik a fekete-erdei kirándulásunk második szakaszáról szóló beszámoló.

Csütörtök délután (a háromszurdok-túra után) még beugrottunk Donaueschingenbe Duna-forrást nézni. Nem voltunk különösebben elragadtatva tőle: Donaueschingen városka közepén egy kiépített medence a Duna állítólagos forrása; sem olyat nem látni itt, hogy kijön valahonnan a víz, sem olyat, hogy továbbmegy valahová.

Ezért aztán nekiálltunk jobban utánanézni a dolognak, hogy van-e ennél "igazibb" Duna-forrás. Alapvetően: van. A helyzet a következő: Duna folyóról tulajdonképpen akkor lehet beszélni, amikor a Breg folyó és a Brigach folyó összefolyik. Előtte nincs Duna, utána viszont nincs sem Breg, sem Brigach. Ez az összefolyás történik Donaueschingen közelében, ahol még mellesleg ered egy Donau nevű patak is, ami a Brigachba folyik kicsivel a Breggel való találkozás előtt. A donaueschingeni forrás tehát a Donaubach (Donau-patak) forrása. A Duna folyam hidrológiai értelemben vett forrása viszont leginkább a Breg forrása: ez az a forrás, ami folyástávolságban a legmesszebb van a Duna végső torkolatától, és mellesleg a legnagyobb vízhozamú is.

Ezért aztán péntek délelőtt, amikor már elhagytuk a fekete-erdei szállásunkat, először még nem visszafelé indultunk, hanem távolodtunk, ellátogatva a Breg forrásához. Ez magasabb, hegyi vidéken található (1078 méter tengerszint fölött). Lejjebb található egy gyönyörű kis Szent Márton-kápolna (Martinskapelle).

Fent, a forrás közvetlen környékén pedig van egy icipici Márton-kápolna.

Találkoztunk egy szép nagy kővel is, amit kineveztek Európa (egyik) vízválasztó pontjának: elvileg a kő egyik oldalán a Duna vízgyűjtő területe fekszik, a másikon pedig a Rajnáé.

A parkolótól kicsit lejjebb találtuk meg a Breg forrását. Bár ez is ki van építve, itt azért sokkal inkább egy igazi forrásról van szó: kifolyik a víz a sziklából, aztán pedig megy tovább a patakocska.

Átugráltuk tehát néhányszor a Dunát, ittunk is belőle.

Útjára engedtük megöntözni Magyarországot.

És itt is lefotózkodtunk.

Utána még sétáltunk egyet a környéken a szép hegyi erdőben. 

Itt elmentünk Günter szikláihoz. Ezt a térképen találtuk, gondoltuk, odamegyünk. Azt hittük, talán kilátópont lesz, de nem, hanem egy érdekes sziklahalom volt az erdőben, valószínűleg gleccsermoréna lehet. Itt elhagytam a botomat, de sebaj.

Napközben még ellátogattunk Hohenschramberg várába. Ezt egy keskeny, szerpentines és meredek hegyi úton lehetett autóval megközelíteni, aztán még egy kis gyaloglás következett. Végül kiderült, hogy szinte végig lehetett volna autóval menni, de mi inkább megálltunk egy olyan tábla előtt, hogy fakitermelés miatt le van zárva az út.

A várrom szép volt, de nem különösebben nagy szám.

Viszont gyönyörű kilátás nyílt a bércről.

Ezután egy hosszú autózás következett Harburg városába, ahol még egy utolsó éjszakát eltöltöttünk, mielőtt hazautaztunk volna Berlinba. Megérkeztünk volna kora estére, ha nem lett volna egy hatalmas dugó az autópályán. Így viszont jó késő lett, mire megérkeztünk. Aztán - tök sötétben - kiderült, hogy nem lehet autóval megközelíteni a szállásunkat, mert fel van bontva az odavezető utca. A másik irányból talán meg lehetett volna közelíteni, de a másik irányhoz valami húsz kilométeres vargabetűt kellett volna tenni, visszamenni az előző faluig, és onnan másfelé körbemenni. Így végül letettük az autót egy nyilvános parkolóban nem túl messze, és odagyalogoltunk. Elfoglaltuk a szállást, ami egy elég egyszerű és elég kicsi vendégfogadói szoba volt, elég kényelmetlen a szuper apartman után (de mégis majdnem másfélszer annyi pénz éjszakánként). Utána elindultunk keresni valami vacsorát, mert a mi szállásunk aljában működő kocsmahelyiség nagyon zajos volt, meg be is zárt már a konyhájuk. Ugyan nagyon kedvesen felajánlották, hogy tudnak nekünk még ezt-azt rittyenteni, vegetáriánusbarát rittyentés nem nagyon működött. Szinte minden be volt már zárva, de végül találtunk egy elegánsabb éttermet, ahol kaptunk vacsorát. Ez is jó zajos volt, valami nagy társaság ünnepelt valamit mellettünk, de legalább volt hely és étel.

Szombat reggel körülnéztünk egy kicsit Harburgba. Alapvetően nem Harburg miatt jöttünk ide, hanem azért, mert itt találtunk szállást az Altmühltal közelében, vagyis a híres Solnhofeni lemezes mészkő területén, ahol még kövületeket akartunk keresni. De maga Harburg is nagyon csinos, régi városka egy kis várral.

Valami "Romantikus út" nevű útvonal része Harburg, és valóban festői.

A reggeli séta után kijelentkeztünk, és továbbutaztunk egy "Látogató-kőfejtőbe" Eichstätt városka közelében, Mühlheim falu mellett. Van a környéken több ilyen kőfejtő is, ahová odamehet az egyszeri ember, fizet egy belépődíjat, meg esetleg bérel kalapácsot és vésőt, ha nem hozott magával (mi egyet-egyet vittünk csak négyünkre, úgyhogy béreltünk még hármat), és aztán bontogathatja a lemezes mészkövet, hogy hátha talál benne valami érdekeset. Amit talál, azt általában megtarthatja, bár elvileg be kell mutatni, és ha valami tudományos jelentőségű dolog, akkor le kell adnia. Nálunk például elvileg le kellett volna adni a húsz centi fölötti halakat és minden egyéb gerinces maradványt, de senki nem volt kíváncsi elmenetkor a szatyrunk tartalmára. Igaz, nem is volt benne semmilyen gerinces.

Erről a bányáról jókat olvastam előre, hogy érdemes ide menni. Magánkézen van, egy amatőr paleontológus - eredetileg talán valamilyen mérnök, ha jól emlékszem - vásárolta meg nyugdíjas korában, és ő maga is itt bontogat a jobb helyeken, a rosszabb helyekre pedig beengedi a látogatókat. Itt találtak pár évvel ezelőtt egy óriási jelentőségű "gyíkmadarat", ami pár millió évvel fiatalabb a solnhofeni mészkövet híressé tevő Archaeopteryxnél, és sokkal inkább madárjellegekkel bír. Általánosságban ez a rész a Mörnsheim-formációhoz tartozik, ami a rendes solnhofeni formációnál valamivel későbbi. Az egész vidék valaha egy nagyon csendes vízű, nagyon sekély tengeri lagúna volt, és ami beletévedt úszva vagy beleesett, az általában megfulladt az oxigénszegény vízben, majd szépen megkövesedett, és a szinte nulla vízmozgás mellett lerakódó újabb rétegek befedték, majd összeroppantották.

Itt bontogattunk tehát késő délelőttől kora délutánig. Időnként szemerkélt egy kis eső, de alapvetően nem volt rossz idő, és legalább nem szállt a por. Egy csomó lelettel tértünk haza, amiket aztán a következő hetek során még otthon átválogattam, valamennyire kipreparáltam, kisebbre tördeltem az őket hordozó kődarabokat, és valamennyire meg is határoztam.

Főleg Ammoniteseink vannak (alább a két legszebb), meg két úgynevezett Aptychus, ami igazából az Ammonitesnek valamije, de hogy milye, abban nem teljesen értenek egyet a tudósok; talán egyfajta ajtó a "csigaházon". Volt még pár koprolit (megkövült kaki), meg egy apró növényi maradvány.