Vijayawadában a helyi múzeummal indítottam, ami körülbelül száz méterre van a szállodámtól. Ez egy kulcsfontosságú hely: itt van a központi igazgatóság, aminek az engedélye szükséges, hogy az állam múzeumaiban hozzáférhessek a raktárban őrzött darabokhoz. A január elején küldött emailemre eleinte semmi válasz nem jött. Úgy két hét után, nem a hatósági címről, hanem egy olyan embernek a magáncíméről, aki már korábban facilitálta más kollégák munkáját itt, érkezett annyi, hogy a hivatal megkapta a kérelmemet, feldolgozzák, "pár nap" múlva értesítenek. Ez az ember, Phalguna Rao, különböző intézményeknél különböző funkciókban találkozott ismerőseimmel, és mindig segítőkész volt. Most azt írta, itt van Vijayawadában.
Mindenesetre a pár nap csak nyúlt és nyúlt. A múlt hét második felében Pondicherryből írtam egy újabb emailt, hogy ekkor meg ekkor érkezem, és nagyon örülnék, ha meglenne már az az engedély. Az emberünk kissé elutasító benyomást keltő emailben válaszolt, hogy nem ő adja ki az engedélyt, csak felterjeszteni tudja a kérelmet azzal, hogy ő támogatja. Szerda reggel tehát beállítottam a múzeumba személyesen, hogy tudnék-e találkozni Surya Prakash-sal. A kapunál nem nagyon tudott senki angolul sem és hindíül sem (kivéve egy bogaras pacákot, akire még visszatérek), de azért megegyeztünk, hogy jöjjek vissza egy óra múlva.
Egy óra múlva valóban be tudtak vezetni Surya Prakash-hoz, aki értelmes és tisztességes ember benyomását kelti. Ő átkísért a vezetőségi irodába, ahol ült két hölgy, valamint egy úr. A hölgyekről kiderült, hogy szanszkritisták, az egyik az epigráfiai szekcióért felel, de valamiért nem ő kommunikált velem, hanem a másik, bizonyos Satyavathi, akinek a funkcióját nem tudom. Az úrról fogalmam sincs, hogy ki volt; először azt hittem, hogy ő az igazgatóhelyettes, Suresh, de aztán kiderült, hogy Rama Subbareddy a neve, és nem tudom, mi a tisztje. Ő - érzésre némi kárörömmel - közölte, hogy jól meg vagyok lőve, mert az igazgató, aki az engedélyt ki tudná adni, tartós szabadságon van. És mellesleg Gunturban, ahová másnap terveztem menni, a múzeum vezetője szintén szabadságon van, mert ma házasodik a lánya. És hogy Kakinadában meg Rajahmundryban is ennek az igazgatónak az engedélyére lesz szükségem. Jöjjek vissza tizenötödike után.
Nem tudom, mennyire gondolta ezt komolyan, én mindenesetre próbáltam neki értelmesen elmagyarázni, hogy nekem van egy adott ütemtervem az indiai tartózkodásomra, aztán meg mennem kell haza dolgozni, nem tudok Vijayawadában ülni és a köldökömet nézni tizenötödikéig, vagy akkor visszajönni ide. Szóval jó lenne, ha találnánk valami megoldást. Annyit tudtunk találni, hogy várjam meg, amíg előkerül az a bizonyos igazgatóhelyettes, Suresh. Addig mi lenne, ha megnézném a múzeumot.
Ezt amúgy is terveztem, tehát mentem megnézni a múzeumot. Ez is ilyen kampuszos hely, tehát van egy bejárat az utcáról egy kertbe, azon belül pedig van több kisebb épület mellett a múzeum épülete. Ott el is kezdtek körbevezetni, meg bemutatni az augmented reality applikációt: ha telepítem az appjukat a telefonomra, és a kamerámmal ránézek valamelyik kiállított tárgyra, akkor egy borzasztó idegesítő gyerekhang elmond mindenféle információkat róla, némi feliratokkal és animációkkal kísérve. Hamarosan azonban tudtam egyedül is nézni a múzeumot. Végigjártam a két nem túl nagy emeletet, bár a kőbaltákat már csak felületesen néztem meg, a puskákon és kardokon pedig kifejezetten átszaladtam. Kérdeztem, amikor átmentünk a múzeumépületbe, hogy ne vegyek-e jegyet meg fényképezőjegyet, de mintha nem is értették volna a kérdést, vagy csak udvariasak akartak lenni, hogy a tudós vendég jegy nélkül is megnézheti a múzeumot.
A megtekintés után sikerült Suresh-sel találkozni, aki egész normális figurának bizonyult, de tenni ő sem nagyon tudott semmit. Próbáltam lobogtatni, hogy Chennaiban is egy Assistant Director adta ki az engedélyemet, és talán ő is megtehetné ezt saját hatáskörében. De valószínűleg nem merte; általában mindenkinek az a problémája, hogy inkább nem csinál semmit, mert fél, hogy utólag valaki feljebbvalójának nem fog tetszeni. Nem nagyon értettem, amit magyarázott, de valami olyasmi a helyzet, hogy a főfőnök, aki az engedélyt adhatja, kormánytisztviselő, nem pedig igazi múzeumi ember, és ezért nem adhatja ki Suresh a saját hatáskörében.
Annyit mindenesetre megígértek, hogy ha majd meglesz az az engedély, akkor majd ők lefényképezik nekem azt az egy táblaszettet, ami itt van Vijayawadában, és elküldik a fotókat. Sőt, valamivel később az is felmerült - szerintem Satyavathi javaslatára, aki rokonszenvesnek talált engem -, hogy megmutatják a táblákat, csak nem fényképezhetem le őket. Ezzel a felkiáltással abban maradtunk, hogy ők most ebédelnek, jöjjek vissza egy óra múlva. Úgyhogy elmentem én is, találtam pár tucat lépésre egy étkezdét, ahol ettem egy finom ebédet, aztán visszamentem a múzeum kertjébe várakozni.
Előbb-utóbb fel is bukkant Mrs. Satyavathi, behívott az irodába, és kicsomagolta nekem egy papírból a táblákat. Ott volt mindenki más is, de azért megpedzettem, hogy ha már így alakult, akkor mi lenne, ha lefényképezném őket, és a szavamat adnám, hogy nem teszem közzé a képeket, amíg nincs meg az engedély. De ezt sem lehetett. Úgyhogy okosan tanulmányoztam őket egy darabig; ez egy remek állapotú táblaszett, a szövege nincs kiadva (pontosabban csak egy telugu folyóiratban adták ki valamikor, isten tudja milyen minőségben). Mindenesetre ellenőrizni tudtam, hogy tényleg arról a tábláról van szó (az adományozott falu neve alapján), amelyiket itt vártam megtalálni, és megtudakoltam a leltári számát, hogy azt dokumentálhassam. Még egyszer nyomatékosan megkértem Suresh-t, hogy ha lehet, sürgessék majd meg azt az engedélyt, és amint megvan, emailezzék el nekem, hogy hátha még hasznát veszem az utam további állomásain. De ebben nagyon nem reménykedem; már az is nagy szám lesz, ha egyáltalán megkapom utólag az engedélyt és a fotókat.
Így délután háromnegyed háromkor már nem lett volna értelme elindulni Gunturba, tehát üzentem Adinak, hogy csak itt Vijayawadában szeretném, ha elvinne egy-két helyre. Ez végül autóparkolásilag egy hely lett, a hegyecske tetejére épült nagy Durgá-templom parkolója, onnan mászkáltam gyalog. Elvileg van itt egy Mallésvara nevű templom, ami a Yuddhamalla nevű Keleti Csálukja uralkodóról kapta a nevét, és van is benne felirata. Phalguna Raot kérdeztem délelőtt, hogy melyik lehet ez, mert a Google térképből nem derül ki egyértelműen. Amelyiket a térkép mutat, arra elég határozatlanul bólogatott, de mutatott egy másikat, hogy ott biztosan vannak feliratok.
Mindenesetre amit a térkép mutat, az szintén fent van a hegyen, a nagy templomkomplexum része, az alábbi képen a toronydarutól balra látható szögletes épület az. Ide nem lehetett felmenni; én már rákészültem, levettem a szandálomat, és indultam, hogy a zarándokokkal felmegyek mezítláb a hegyre. De rám szóltak, hogy nemhogy fényképezőgépet, de még mobiltelefont sem szabad felvinni. És amikor mondtam, hogy én darsanhoz nem ragaszkodom, hanem ezt a Mallésvarát akarom megnézni, akkor a hindíül valamennyire tudó beengedő srác azt mondta, hogy az eleve le is van zárva építkezés miatt. Ezt pedig simán elhittem, lásd az alábbi képet.
Elmentem viszont megnézni azt a templomot, amiről Phalguna Rao mondta, hogy vannak benne feliratok. Ez először zárva volt (itt is, Tamil Náduban is a templomok általában sziesztaszünetet tartanak, és kora délután zárva vannak). Egy hindíül tudó ember a bejáratnál, nem tudom, árus volt-e vagy pedig templomi alkalmazott, mondta, hogy öt után nyitva lesz. Addig megnéztem a parkoló mellett az "Akkanna Madanna Caves" névre hallgató barlangtemplom-maradványokat. Ezek valószínűleg még az 5-6. században készültek, de egyesek szerint már inkább a hetedikben a Keleti Csálukják alatt. Mindenesetre a hozzájuk tartozó elkerített területen van kiállítva egy telugu feliratos oszlop, ami biztosan Csálukja időkből származik, meg még egy komplett kis oszlopcsarnok is valahonnan máshonnan, ami szinte tele van feliratokkal, bár legalábbis a nagyobb részük későbbi az én Csálukjáimnál. Ez így együtt egy ASI (Archaeological Survey of India) által védett műemlék, kerítés veszi körül, belépődíj nincs. Ami a főkapunak tűnt, az le volt lakatolva, viszont egy oldalkapu nyitva állt, mert ott valami építkezés folyt. Erős a gyanúm, hogy éppen jegyárusító bódét építettek. Mindenesetre a munkásoknak nem volt problémájuk azzal, hogy én ott beoldalgok, és a műemléken nem osztoztam mással, csak egy kutyával és egy kertésszel, aki locsolt.
Visszamenve a Régi Siva-templom névre hallgató templomhoz, valóban be lehetett már menni. Körbejárkáltam, találtam benne pár régi faragott kőelemet, de a nagy része új. A helyi bogaras ember (lásd alább) unszolására végül megkérdeztem a szentélynél szolgálatot teljesítő bráhmant, hogy vannak-e itt feliratok is. Érdemes volt valamennyire, mert megmutatta, hogy hol vannak a "leromlott" régi oszlopok: ezek mintegy sarokba voltak állítva, sűrűn egymás mellett, és körülvéve egy dróthálóval. Fényképezni nem nagyon lehetett őket, de azért amennyire bírtam, csináltam pár fotót; a feliratoknak legalább egy része az íráskép alapján simán lehet 10. századi vagy korábbi.
Akartam még mesélni a bogaras emberekről. Belőlük elég bőven kijutott errefelé. Kezdődött a történet az első reggelen a múzeum kapujánál. Amikor először érdeklődtem, hogy hol találhatom meg Phalguna Raot, egyedül ez a fószer tudott valamit angolul, és rögtön meg akart ismerkedni velem. Amikor megtudta, hogy Dániel a nevem, nagy tisztelettel üdvözölt, mondván, hogy a nagyapját is úgy hívták. Az apja pedig Jákob volt. Ő a maga részéről Csintapalli Dász, de ő is keresztény, és hihetetlenül örül, hogy egy igazi Daniellel találkozott. Rögtön kellett neki a telefonszámom, meg kellett közös fotót csinálni. Majd fejlhív, aztán körbevezet engem Vijayawadában. Szegénykém fel is hívott valamikor délután, amikor éppen el voltam foglalva. Akkor felvettem a telefont és mentegetőztem neki. Próbált a második nap délelőttjén is keresni kétszer, de akkor csak kinyomtam. Hogy a múzeumhoz volt-e valami köze ennek az embernek, azt azóta sem tudom.
A második bogaras ember a régi Siva-templomban jött oda hozzám, amikor látta, hogy fényképezem a régi faragásokat. Kérdezte, hogy a Geological Survey-től vagyok-e. Én feltételeztem, hogy Archaeological Survey-re gondol (lásd fentebb, ASI), és mondtam neki, hogy bizonyos értelemben igen, de nem az indiaitól, hanem európai kutató vagyok, amolyan archeológusféle. Hosszasan jött mellettem és traktált mindenfélével. Ebből fokozatosan kiderült, hogy tényleg geológiára gondolt eredetileg, és lehet, hogy a válaszomból csak annyit értett, hogy igen, és a finomító részleteket már nem. Tehát tiszteletbeli geológus lettem. Ő is valami műkedvelő geológus lehetett, mindenesetre kőfajtákról beszélt, meg főleg meteoritokról. Ezt először nem értettem (hol hindíül beszéltünk egymással, hol angolul, egyiket sem túl jól beszélte), de több faragásról is, amit fényképeztem, kérdezte, hogy szerintem meteoritkőből van-e. Mondtam, hogy nem, ez szerintem homokkő, amaz meg gránit, de nem értek hozzá. Mesélt még arról, hogy ő valamikor talált egy meteoritot; a történetből annyit értettem, hogy két tonna volt a súlya (tehát ha ez igaz, akkor a becsapódásának pár száz kilométeres körzetben mindent el kellett párologtatnia), meg hogy nem tudja, azóta hová lett. Beszélt még olyan meteoritokról is, amelyek holdkőzetből illetve marsi kőzetből állnak, meg talán merkúri kőzetből levő meteorit is van. (Vagy legalábbis "a naphoz legközelebbi égitest" kőzetből, szerinte.) Meg hogy mindenféle meteoritok tartalmaznak plutóniumot és egyéb radioaktív elemeket, és grammonként akárhány ezer dollárért lehet eladni őket. A végső teóriája, amit csak nagy vonalakban vázolt, és a nyelvi nehézségek miatt lehet, hogy nem jól értettem, az volt, hogy a régi sivalingák radioaktív meteoritból vannak, és azért kell rájuk folyamatosan vizet csöpögtetni, mert az valahogy levédi a sugárzásukat.
A további bogarasok nem ilyen érdekesek, de mindenesetre úgy tűnik, sok errefelé a keresztény, és mind nagyon örülnek nekem. Amikor mondom, hogy engem megkereszteltek római katolikusnak, de nem vagyok vallásos, ebből csak az eleje érdekli őket. Így aztán a második napon, amíg az amarávatí múzeum kertjében várakoztam, az arra kiránduló guntúri Loyola Iskola tanára, bizonyos Izsák atya ismerkedett velem nagy örömmel. A második nap estéjén pedig a vijayawadai múzeum nyugalmazott biztonsági őre, Ezra kiáltott ki a testvérének. Fényképezkedni is kellett közösen, meg telefonszámot cserélni, aztán bevitt a többi aktív és nyugállományban lévő biztonsági őrhöz, akiknek pedig szanszkrit slókákat kellett recitálnom, és azután lettünk testvérek. Ezra muszlim volt korábban, de aztán beköltözött a szívébe Jézus, és azóta minden rendben van az életével. A szanszkrit slókarecitálásba (a Gítából egy nagyon közismert részletet mondtam fel) azért ő is becsatlakozott a többiekkel együtt.
A második vijayawadai napról majd egy külön posztban mesélek, amit most elkezdek írni, de lehet, hogy közzétenni csak később fogom. Mindenesetre most a második nap estéje van; holnap utazom Kakinadába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése