Itt jelentkezem újra. Készítettem egy térképet, ami mutatja az eddigi utazásaimat. Ha minden igaz, ezt megnyitva lehet nézegetni, nagyítgatni, és talán pipálgatni is, hogy az első és második szakasz közül mit mutasson. Az első szakasz a Pondicherrytől Madrasig tartó, korábban elmesélt rész, a második szakasz pedig Madrastól Vijayawadaig van, amiről alább mesélek majd.
Hétfő reggel vegyes érzelmekkel elindultam a múzeumba. Gyalog mentem a metróig (kb. 30 perc), majd a metrótól riksával a múzeumig, mert már későre járt. Amikor vasárnap délután kipróbáltam a metrót, alig lézengett rajta egy-két ember. Na de most, hétfő reggel, állóhely is alig volt. A múzeumi irodában különféle emberek leültettek ide-oda és magyaráztak ezt-azt; majd hamarosan kiderült, hogy a múltkor említett Panneer Selvam hamarosan idejön. Ő már több kollégának segített itt, tehát bíztam benne, hogy nekem is fog tudni. Végül meg is érkezett, bemutatkoztunk egymásnak, aztán még átültettek egy-két másik helyre és bevittek először egy úriember privát irodájába, aztán egy hölgyébe. Ők talán egyre nagyobb főnökök lehettek; őszintén szólva, fogalmam sincsen, kik voltak. Mindegyikkel el kellett beszélgetni egy kicsit. Közben egymással is megbeszéltek mindenfélét, meg lobogtatták nemcsak a vasárnap általam itt hagyott dokumentumokat, hanem a kb. egy hónappal korábban elküldött emailem kinyomtatott verzióját is - amit tehát megkaptak, csak válaszolni nem volt kedvük. Volt egy pocakos, idős szikh úriember, akinek nagyon tetszett a kendő a nyakamban, többször is kedélyesen mondta, hogy I like it.
A hölgy irodájába beküldés előtt az úriember irodájában hárman párszor cinkosan összenéztek és integettek valamit egymásnak, amiből nekem az jött le, hogy meg akarják oldani a dolgot valahogy kiskapusan. Végül újra leültettek a külső közös irodában, hogy várjak. 10-15 perc múlva Panneer Selvam (vagy talán Pannerselvam) a kezembe nyomott egy papírt, hogy itt az engedély; valami Assistant Director adta ki, olvashatatlan aláírással, a nevét nem tudom. Talán az itt levő emberek egyike volt ő. Mindenesetre azt gondolom, hogy mivel a főfőnök, akinek igazából ki kellett volna adnia az engedélyt, nem volt hirtelenjében mozgósítható, valami kisebb főnök bevállalta, hogy saját hatáskorében kiadja. Annyi feltétel szerepelt rajta, hogy váltsak "különleges fotózási jegyet" ötszáz rúpiáért, ami természetesen nem jelentett gondot; mellesleg videózási jegynek bizonyult.
Ezek után Panneer Selvammal és egy biztonsági őrrel elindultunk - szép, lassú madrászi battyogással - a régészeti raktárba. Ehhez a múzeumos-könyvtáras kampusz főbb épületei mögé kellett menni, majd az alábbi képen látható zöld függönyt felemelve behatolni egy "belépni tilos - építési terület" nevű részre, és ott eloldalazni egy épület mellett, miközben a túloldali épületen állványon dolgozó munkások téglatörmeléket potyogtattak le.
Befordulva megérkeztünk az alábbi omladozó épülethez, ahol az ajtón túl egy sötét, romos lépcsőház van, a földszinti fordulóban egy unottan darabjaira bomló szivacsmatraccal. (Nem, én sem tudom, miért.)
Itt fel a második emeletre, majd ezen a függőfolyosón jutunk a szóban forgó raktárszobához.
Az alábbi kép hátterében látható, önmagában is múzeumi darabnak beillő szekrény fiókjaiban őrzik a réztáblákat. Legalábbis azokat, amikről tudják, hogy hol vannak. Merthogy a múzeumnak van két publikált réztábla-katalógusa, egy 1918-ból, és egy másik 2011-ből. A kettőben együtt van körülbelül negyven Keleti Csálukja réztábla (a dinasztia teljes ismert korpuszának kb. a harmada, szóval iszonyú sok, pláne, ha figyelembe vesszük, hogy kb. másik egyharmada elveszett, magántulajdonban van, satöbbi). Hát, a nap végére tizenkét táblaszettet néztünk végig, és Panneer Selvam (az alábbi képen jobbra) állította, hogy ennyi, nincs több. Akik korábban jártak itt, azok is úgy találták, hogy csak az 1918-as katalógus darabjait lehet megtalálni; egy kollégának az jött le, hogy a 2011-es katalógusban bemutatott darabok egy lelakatolt szekrényben vannak valahol, és senki nem tudja, hol a kulcs.
Némi magyarázatképpen, hogy mik is ezek a réztáblák, amikkel mostanában foglalkozom: ezek egyfajta birtoklevelek. Lásd az alábbi két képen. Földadományokat rögzítenek, általában vallási személyek részére, de pont az én Keleti Csálukja dinasztiám esetében elég gyakran politikai figuráknak is. És mellesleg, mivel egy csomó mindent elmondanak közben az adományozó királyról és gyakran az adományozott személyről is, hihetetlenül fontos történelmi dokumentumok.
Amikor egy táblán nem fér el egy adomány, akkor több táblára írják, amiket egy rézgyűrű tart össze egy lyukon keresztül, a gyűrűn pedig egy "pecsét" van a királyi címerrel, a hitelesség igazolására. A Keleti Csálukják táblaszettjei a korábbi időkben általában 3 táblából állnak, a későbbi időben tipikusan 5, néha 7 táblából. Az első és utolsó tábla egyik oldala, a kifelé néző, üresen marad, és egyfajta könyvborítóként óvja a feliratos belső oldalakat. A tábláknak ezekben a későbbi időkben általában peremet is készítenek, tehát az első és utolsó oldal úgy néz ki, mint egy lapos tepsi (az egyik oldalán van pereme), a belső tábláknak pedig mindkét oldalon peremük van. Ez arra szolgál, hogy a táblák összedörzsölődése miatti kopást megakadályozza.
A jobbra levő képen a kezemben levő, 10. század közepi táblaszett biztos, hogy három kiló fölött van. Arlo nyomására Annette digitális patikamérleget is vitt a maga terepútjára, meg digitális tolómércét a táblák vastagságának lemérésére, de nálam nem nagyon erőltette senki, hogy ilyen felszerelésem legyen. Pondyban Arlo megpróbált rámtukmálni egy "hordozható stúdiót", vagyis egy dobósátorhoz hasonlóan felállítható, belül tükörfóliával bevont, kb. 80 centis élű kocka alakú alkotmányt, amihez tartozik két fényes ledes lámpasor. Mindez arra szolgál, hogy a készség tetejére szerelt fényképezőgéppel erős és egyenletesen szórt fényben lehessen tárgyakról fotót készíteni. Én mindenesetre inkább nem akartam még ezt is hurcolászni, Arlo pedig beletörődött.
Kora délután Panneer Selvam már valószínűleg szeretett volna megszabadulni tőlem, de még megkértem, hogy ha akar, ebédeljen, de aztán még szeretnék két másik táblát is lefotózni Annette számára. Megbeszéltünk egy találkozót későbbre, én is elmentem ebédelni. Meg akartam hívni ebédre, de azt mondta, van neki hozott kajája, úgyhogy csak vettem neki egy doboz édességet. aztán egy darabig még elüldögéltem a múzeum kampuszán.
Délután még megkértem P.S.-t, hogy fotózzon le engem egy szép táblacsokorral, mert a biztonsági őr, akit délelőtt kértem meg erre, videót csinált fotó helyett. (A fent látható két ilyen táblás képből az első P.S. fotója, a második az őr videójából kivett pillanatkép.) Ez azért jelentős momentum, mert az Eastern Chalukya feliratú fiók helyett a Chalukya feliratút húztam ki hozzá, hogy válasszunk valami szépet. Én úgy emlékeztem, abból is vettek nekem elő táblákat, ő viszont mondta, hogy nem - és valóban nem, viszont abban is voltak még keletiek, amik nem kerültek volna elő, ha ez a fotózósdi nincsen. Befényképeztük tehát még azokat is, meg a Keleti Ganga (vagy nem is tudom milyen) táblákat Annette-nak. Azok egyébként szimpla táblák voltak, tehát egy darab (bár tekintélyesebb méretű) lapból álltak, a szélükre ráhegesztett pecséttel.
A jól végzett munka után már nem siettem sehová, elballagtam a metróig, majd a metrótól haza.
Kedd reggel összecsomagoltam, és beszálltam úriasan az automobilomba.
A határon egy darabig állni kellett, amíg Ádi elintézte az átlépési engedélyt. Madrasból kivergődni beletelt egy órába (pedig közelébe sem ért a forgalom a szombat estinek), de utána már valamennyire lehetett haladni, a határ után pedig szupersztrádán mentünk. Mármint szupersztráda annyiban, hogy van kétszer három sávja, középen bokorsávval osztva. De azért néha jön szembe egy motoros, vagy keresztbe egy kutya, hosszában egy tehén, vagy átlósan egy busz. Gyalogosok pedig sűrűn előfordulnak a leállósávot jelképező hatvan centi széles aszfaltfelületen, ami amúgy főleg arra szolgál, hogy a három sávban elférjen egymás mellett két teherautó, egy személyautó, egy autóriksa és két motoros. Sűrűn vannak rajta megfordulási lehetőségek, útkereszteződések, sőt gyalogátkelők is. Meg átkelőhely nélkül átkelő gyalogok.
Ándhrán belül az út első szakasza a Penna folyó torkolatvidéke volt, teljesen sík, nagyon nedves környék. Mindenütt a smaragd ötven árnyalatában pompázó rizsföldek, köztük borpálmák sávjai
Nellore (Nellúr) város körgyűrűjén megebédeltünk egy baromi béna kis étkezdében, aztán döngettünk tovább. De hogy ne csak autózzunk egész nap, megkértem Ádit, hogy tegyünk egy kis kitérőt a sztrádáról Addanki városka (a térképemen a második szakasz B pontja) és a közelében levő Dharmavaram falu irányába. Ez a régió az egyik Keleti Csálukja uralkodó Pándaranga nevű hadvezérének (és vazallus fejedelmének) a birodalma volt. Addankiban van egy nagyon híres kőfelirat, ami az egyik legkorábbi telugu költészeti emlék Pándarangához kapcsolódóan. A Wikipedia szerint ennek egy másolata látható ma a faluban, az eredeti pedig fogalmam sincs, hol lehet. Némi kérdezősködés után sikerült is megtalálni azt a bizonyos másolatot, le is fotóztam. Dharmavaramban és/vagy körülötte a földeken is lehet elvileg legalább két felirat, de ezeknek nem sikerült a nyomára bukkanni. Sikerült viszont a falu határában levő Bhímésvara templomot megtalálni, ami biztos, hogy valamelyik Bhíma nevű Keleti Csálukja uralkodóhoz kapcsolódik. (Két Bhíma volt.) Nem volt valami nagy látványosság (lásd az alábbi képen az alacsony, fehér épületet), de akkor is ez az első olyan műemlék, amit személyesen láttam, és biztosan ehhez a dinasztiához van köze.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése