Kész vagyok a munkával. Huhh, nagy sóhaj, megkönnyebbülés. Szinte minden sikerült, kivéve azt az egy szál táblacsokrot Vijayawadában, amit majd elvileg elküldenek nekem később. Most még itt dekkolok Hyderabadban majdnem három napot, szombat kora este indulok el a szállodából a repülőtérre, és vasárnap (ottani idő szerint) kora reggel érkezem Berlinbe. Addig már dolgom nincs, csak relaxálok a nem túl jó szállodámban, és próbálok magamnak valami programot találni. Hyderabad viszonylag modern muszlim látnivalói nem nagyon vonzanak, de például a sárkánykészítők utcájába mindenképpen el fogok látogatni.
Tegnap, azaz kedden, utazással telt a nap, bár nem volt olyan hosszú, mint számítottam. Reggel hétkor elindultunk Kakinadából (a térképet frissítettem). A leggyorsabb út visszavitt Vijayawadába - Rajahmundrytól autópályán odáig, aztán át a város közepén, aztán megint autópályán Hyderabadig. Ugyan Ádinak reggel azt mondtam, hogy ma nincs múzeumozás, csak utazás, azért ha már így alakult, hogy Vijayawada centrumán át megyünk, megkértem, álljunk meg pár percre a múzeumnál. Beugrottam, hátha meg tudom kapni azt az írásos engedélyt végre.
Sajnos, mint kiderült, pont erre a napra esett a kultuszminiszter látogatása, úgyhogy a helyi főnök, Suresh, nem volt bent a hivatalában. És persze hiába ígérte, hogy hétfőn küldi az engedélyt, nem küldte. Az alfőnök, a nem túl segítőkész Rama Subbareddy ott volt, és most valamiért extra kedvesnek bizonyult, folyamatosan keksszel traktált engem, és biztosított róla, hogy meg fogom kapni az írásos engedélyt emailen. Az ott tárolt egy szál táblaszettel kapcsolatban illetékes hölgy pedig - állítólag - továbbra is betegszabadságon volt, tehát azt sem tudtam befényképezni. De Subbareddy azt is megígérte, hogy el fogják küldeni a fotókat.
Kivergődtünk tehát Vijayawadából, és repesztettünk tovább Hyderabad irányába. Vijayawadától kezdve megint visszaértünk a tanúhegyes területre, és fokozatosan mentünk egyre feljebb a Dekkánra. Átmentünk némi félig-meddig komolyabb hegyek között is, de a Keleti Ghátok itt nagyon alacsonyak és szórványosak, tehát lényegében tényleg csak lassan felszivárogtunk a fennsíkra.
Nem sokkal azután, hogy elhagytuk Ándhra Pradést és beléptünk Telangana államba, megebédeltünk egy Suryapet nevű városka közelében. Itt egész jó kaja volt az útszéli étkezdében. Aztán száguldottunk tovább, és alig valamivel délután négy után megérkeztünk a szállodámhoz. Hyderabad igen nagy város (2018-as becslés szerint 9.5 millió lakossal), már a messzi elővárosokban is eszement sűrű és kaotikus a forgalom. Megérkezve elbúcsúztam Áditól, aztán bevonultam a szállodába, ami a legbénább ezen az utazáson. Sajnos ezt előre sejtettem; de hiába, Hyderabad nagy és drága, és ez volt a legelfogadhatóbb, amit a keretemnek megfelelő áron találtam a múzeumtól nem túl messze. Azért baj nincs vele. Ezen a napon már csak üldögéltem és utánanézve gondolkodtam, hogy mit lehet még Hyderabadban csinálni, ha végeztem a múzeummal. Suchandra, a DHARMA-projektben résztvevő indiai kolléga, aki itt dolgozik, nincs most itt, úgyhogy vele nem fogok találkozni.
Ma, szerda reggel a viszonylag korai fekvés után felébredtem hat előtt, aztán megint el kellett lébecolni az időt tízig, mert a múzeum csak fél tizenegykor nyitott. Odagyalogoltam, körülbelül egy kilométer a szállástól. Meg kell állapítanom, hogy Hyderabad baromira nem gyalogosbarát hely, legalábbis ez a része. Igaz, itt-ott még zebra is van, de persze ez Indiában nem azt jelenti, hogy ott a gyalogosnak elsőbbsége van, hanem azt, hogy ott a biztos halál helyett van némi esély átkelni az úton, ha az ember türelmesen vár, amíg kevesebb lesz a gépjármű, és aztán rendkívüli koncentrációval és agilitással nekivág, és átlavírozik közöttük. Szóval ez a zebra, viszont sok helyen járda az nincs, tehát az utakon hosszirányban haladást is a gépjárművek között kell megtenni.
Eljutottam tehát a múzeumba (az utolsó egy-kétszáz métert már egy parkban kellett megtenni). Itt kiderült, hogy Dr. (vagy Mr., nem tudom) Nagaraju, a helyi kapcsolat, nem itt található, hanem még egy kilométerrel arrább, a Telangana State Heritage központban. Továbbcaplattam tehát oda, ahol előbb-utóbb sikerült is találkozni Nagarajuval, meg valami nagyfőnökkel, akinek nem tudom a nevét, meg egy Padmanabha nevű nyugalmazott tudóssal, aki korábban itt dolgozott. Itt van ugye az a helyzet, hogy Nagaraju pár hete Annette-nek azt mondta, a Keleti Csálukja táblákhoz Ándhrából, Vijayawadából kell engedélyt kérni; nekem Vijayawadában pedig azt mondták, hogy nem az ő hatáskörük. Szerintem Nagaraju szerette volna ezzel annyiban hagyni a dolgot, és csak a kövér nagyfőnök meg a jókedélyű idős Padmanabha győzködésére vetette be magát.
Akármi is zajlott le közöttük teluguul, némi idő és pár telefonhívás után abban maradtunk, hogy itt is meg tudom kapni a nemtommilyen főfőnök szóbeli engedélyét, aztán idehívják - mármint a múzeumba - a réztáblákért felelős személyt, és még ma délután lefotózhatom őket, az írásbeli engedélyt pedig majd utólag megkapom emailen. Addig nézzek csak körül itt is (szintén van egy múzeumuk ott ennél a hivatalnál), meg az állami archeológiai múzeumban is.
Körül is néztem, itt vagyok alább egy valahonnan ideszállított és összerakott pavilonnal a háttérben.
Értesítés csak nem jött, tehát egy idő után gondoltam, visszamegyek a szállodába pihenni egy kicsit. Amikor fél háromkor megérkeztem, telefonált Nagaraju, kérdezte, hol vagyok, és mikorra tudok a múzeumba érkezni. Mondtam, fél óra, ha az megfelel, aztán egy gyors pisilés, kézmosás, pár korty víz és három keksz után indultam vissza. Végül kb. 10 perccel hamarabb ott voltam a fél óránál, de ez nem baj, mert ők is ott voltak. Hátravezettek a raktárhoz, ahol elkezdtek különféle jegyzőkönyveket böngészni, hogy hol találhatják azokat a táblákat, amiknek tudtam a leltári számát, és mi lehet a leltári száma azoknak, amiknek nem tudtam. Mivel baromira nem akart menni nekik a dolog, megkértem, hogy hadd menjek oda inkább én a páncélszekrényhez, ahol halomban álltak a réztáblák, és szépen kiválogattam mindent, ami Keleti Csálukja volt.
Szép nagy merítés volt: két táblaszettről tudtam, hogy itt kell lennie (bár végül nem is tudom, azok meglettek-e; még hátravan, hogy lekönyveljem a fotóimat), de legalább nyolcat végigfényképeztem. Kicsit rohanni kellett, mert a hölgy, aki felelős volt a táblákért, magyarázott valamit, hogy bezár a múzeum és neki el kell mennie, és különben is csak direkt az én kedvemért hívták őt ide valahonnan vidékről, ahová most még vissza kell mennie. Azt sem akarták megengedni, hogy a táblákat levegyem a gyűrűjükről, pedig szinte mindnek el volt vágva az összetartó gyűrűje. Az elsőt nekiálltam egy kicsit szétfeszegetni, és lefotóztam a táblákat egyenként, de aztán kaptam irgumburgumot, hogy ilyet nem szabad az antikvitásokkal. (Bár az összes többi múzeumban ez magától értetődött.) Aztán jött pár olyan, ahol nemcsak el volt vágva a gyűrű, de elég nagy is volt rajta a hézag, hogy le lehetett volna szedni a táblákat - csakhogy a hézag vastagon be volt tekerve celluxszal, és azt sem volt szabad leszedni. Gondolom, az is antikvitásnak számított. Úgyhogy itt minden tábláról kevesebb kép készült, mint máshol, és azok is ilyen-olyan szögekből, nem szépen merőlegesen nézve. Remélem, azért minden olvasható lesz. Háromnegyed öt körül nagy hálálkodások közepette elbúcsúztam.
Most még le kell majd jegyzőkönyveznem magamnak, hogy tulajdonképpen mit is zsákmányoltam, és aztán kész lesz minden, amiért jöttem. A hátralevő időben szerintem el is fogom majd kezdeni tanulmányozni a fotóimat, meg igyekszem azért valami hyderabadi érdekeset is csinálni. Jelentkezni már csak akkor fogok a blogon, ha van valami, amit érdemes elmesélni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése