Vasárnap és hétfő nagyrészt munkával ment el, mármint múzeumi réztábla-fényképezéssel. Azért jutott bele kirándulás is.
Vasárnap délelőtt - Thimmarajuval egyeztetve - Rajahmundryba mentem a múzeumba. Körülbelül másfél óra oda az út. A gondnok már várt rám. A neve Múszá (vagyis Mózes), egy hennázott szakállú idősödő muszlim, aki talán a muszlim mivolta miatt jól tudott hindíül (urdúul), úgyhogy rendesen megértettük egymást. Nagyon tetszett benne, hogy amikor jöttek látogatók a múzeumba és kérdezősködtek, hogy én mit csinálok, akkor ő magyarázott nekik a réztáblákról. Hogy mit mondott, azt persze nem tudom, kb. annyit értettem belőle, hogy rézfelirat meg királyok. De biztos, hogy tudott úgy beszélni, hogy értsék az emberek, a Levente-forma korú gyerek is, meg a diáklányok is. Volt egy népes csapat főleg lányokból és asszonyokból, akiknek nagyon tetszettem, mindenképpen fotózkodni akartak. És volt egy építész lány (fiatalasszony), aki angolul bemutatkozott, és szintén nagyon érdeklődött, hogy mit is csinálok.
Ezen a napon telefonnal egyéb témákból csak a jackfruit-fát (magyarul jákafát, de szerintem ez senkinek nem ismerősebb, mint a jackfruit) fényképeztem le a múzeum kertjében. Délután fél három körülre visszaértünk Kakinadába, elmentem ebédelni abba a híres Subbaiah Gari hotelbe (ahol a hotel kifőzdét jelent), délután pedig a képeket rendezgettem, adminisztráltam, meg a családdal skype-oltam. A vacsorát kihagytam, akkora volt az ebéd.
Vasárnap délelőttre pedig a helyi, kakinadai múzeum volt a program. Ez közvetlenül szemközt van a szállodámmal. Reggel nyolc után írtam Thimmarajunak, hogy akkor tízre odamennék; ő visszaírt, hogy fél tizenegyre menjek. El is voltam ott körülbelül kettőig. Itt a gondnokok (akik közül a Joseph nevű férfi volt a főnök) nem tudtak hindíül, és angolul is csak pár szót, de azért a lényegi dolgokat meg tudtuk beszélni, hogy Thimmaraju meg Germany scholar meg copper plate.
Először várni kellett egy darabig, nem igazán világos, hogy mire. Lehet, hogy csak arra, hogy átgondolják, hogy mit is kéne csinálni. Én azt hittem, hogy szólniuk kell valakinek, hogy hozza ide a tárlók meg a raktár kulcsát, de aztán előbb-utóbb elővették a kulcsokat innen az irodából. Amint az alábbi képen látható, az még komoly fejtörést okozott, hogy a borítékban levő két tucat kulcs közül melyik fogja nyitni ezt a bizonyos tárlót - de aztán meglett.
Itt is berendezkedtem a tornácon/folyosón. A kérésemre előkotorták valahonnan a beszerzési regisztert is, amiben sikerült megtalálni az engem érdeklő táblák ide kerülésével kapcsolatos adatokat. (Ilyen regisztert nem ártott volna máshol is kérnem, pár helyen szóba is hoztam, de nem erőltettem sehol, és erőltetés nélkül elsikkadt.) A kiállításon levő két tábla után előhoztak még egy párat a raktárból, amiket a regiszter alapján kértem, hogy akkor ezeknek is itt kell lenniük. Végül pedig előállt Joseph még egynéhány réztáblával, hogy ezeknek még jelzetük sincsen, csak úgy itt vannak, nézzem meg őket. Ezek egy kivételével relevánsak voltak az én munkámhoz (az egyik kifejezetten fontos), és sikerült a többségüket be is azonosítanom, úgyhogy otthagytam neki az információt, hogy mi ez, és hol található a szövegének a kiadása.
Reggelire sem ettem sokat, de még ebédre sem voltam éhes, úgyhogy miután felmásoltam a fényképeket számítógépre, és elkezdtem feltölteni őket a felhőbe, úgy döntöttem, hogy elvitetem magamat Ádival a Koringa vadrezervátumba. Ez egy védett mangrovemocsár itt a szomszédban; az egyik bejárata alig több mint húsz kilométerre (fél óra autózásra) van. Kellemes hely, bár a jól végzett munka utáni nyugalomnak nem tett jót, hogy tele volt kiabálva beszélgető helyiekkel és zajongó gyerekekkel. Van egy kis kiépített rész sétálóstégekkel, illetve nem is olyan kicsi, összesen biztosan van egy kilométernyi stég.
Befizettem még egy húszperces hajókirándulásra, amivel kimentünk a nyílt tenger széléig. A hajózás csak száz rúpiába került, de a belépőjegy külföldieknek kétszázötven (indiaiaknak húsz), és még ötszáz a fényképezőgép. Leperkáltam, bár igazából kár volt, mert bent a kutya sem kérte, hogy mutassam meg a fényképezős jegyemet, szóval simán fotózhattam volna csak úgy. Mindenesetre sokat fényképeztem teleobjektívvel, főleg madarakat próbáltam lekapni. Meg egy betonkrokodilt, amiről először nem tudtam eldönteni, hogy igazi-e, vagy mű, és gondoltam, hogy majd a fényképről jobban fog látszani. Mivel folyton a kezemben volt a fényképezőgép, telefonnal csak a szelfiket csináltam.
A park ötkor bezárt, négy negyvenkor már elkezdtek kiterelni minket. Korábban gondoltam, hogy még esetleg Kakinada beachre is elmegyek sétálni egyet a tengerparton, de az - bár csak tíz kilométer a hoteltől az ellenkező irányban - a városon át újabb fél óra lett volna a szálloda környékére visszaérkezés után, tehát alig valamivel sötétedés előtt érkeztünk volna, és nem akartam ilyen frivol dolgok miatt a sofőrt ugráltatni. Inkább letetettem magamat, aztán még kimentem egy kicsit sétálni a közeli parkba, ami egy nagy mesterséges tó körül van.
Alább - tükörírással, mert a szelfikamera tükrözte, és a Google Photos bugyuta módon nem ad lehetőséget visszatükrözni - a szívecske után Kákináda neve olvasható a tó partján.
Ez pedig a naplemente a tavon.
Végül pedig - most már megéhezvén - elmentem egy búcsúvacsorára a Szubbajjába. Ezúttal a normál mealst kaptam, de az is bőven sok volt. És kaptam banánlevelet is hozzá, bár az előző két alkalommal papírtálcát adtak. A cuccok nagy részéről fogalmam sincs, hogy hívják őket, de szinte minden nagyon finom volt, jobban ízlett az előző két étkezésnél. (Talán az éhség miatt? Szerintem nem csak.) És az akárhány féle cucc mellé, amit automatikusan hoznak, még van jópár, amit csak kifejezett kérésre adnak oda, de ugyanúgy benne van az árban. Arra már tegnap délre rájöttem például, hogy lehet sima rizst is kérni, és hozzá számbárt vagy raszamot (vagy előbb emezt, aztán amazt). Illetve hogy az étkezés közben kapott joghurthoz is a vendégek sima rizst szoktak kérni, amihez még egy kis só jár. Most az egyik trutyi (a képen a lepénytől jobbra) valami tészta (mármint pasta, ilyen szarvacska-típusú főtt tészta) volt valami savanykás, zöldes szószban. Gondoltam, hogy talán a góngurá nevű cucc lehet a szószában, ami Ándhra Pradés nemzeti kajája, egy helyi, savanykás ízű levélzöldség. Kérdeztem a felszolgálóktól, hogy ez az-e, ők meg helyeseltek - de valahol félreérthettük egymást, mert amikor később mondtam, hogy akkor szeretnék még ilyen góngurás cuccot, akkor valami egészen mást kaptam, ez maga a góngurá lehetett töményen, olajos-fűszeres szószban megfőzve. Nagyon finom volt az is, de ilyet például külön kérés nélkül nyilván nem kaptam volna. Viszont mivel megdicsértem, mindjárt hoztak belőle még egy adaggal.
Holnap reggel hétkor startolunk Hyderabad irányába; remélem, nem túl késő este megérkezünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése