Üdvözlet Madrasból (Chennaiból). Tegnap estétől már csak magam vagyok. Mesélem az eddigieket.
Csütörtökön a workshopos társaság egy részével elmentünk egy kora reggeli kirándulásra. Az ötlet hirtelen született, mivel az egyik szövegolvasós szeánszunk egy Bahour (Vágúr) nevű helyről származó réztáblákhoz kapcsolódott. Dominic (alább a képen magyaráz éppen), az École vezetője, megjegyezte, hogy az tulajdonképpen itt van a szomszédban, elugorhatnánk oda valamelyik nap munka előtt, ha van rá érdeklődés. Meg is szervezte, elmentünk két SUV-val meg egy személyautóval, akik akartunk korán kelni. Van itt egy kb. 10. századi templom, aminek egy csomó jellege nem tipikus az itteni/akkori Csóla templomokhoz képest, és van rajta egy (vagy lehet, hogy két) felirat, amiben III. Krisna Rástrakúta uralkodót említik. Azt szokás gondolni, hogy talán az ő hatására ilyen atipikus a templom, de bizonytalan a dolog, mert nem valósznű, hogy építészeket hozott volna magával (hadjáraton járt erre).
Csütörtökön és pénteken is volt egy-egy vacsora nagyobb társaságban, mert voltak, akik már pénteken elutaztak. A legtöbben azonban maradnak még egy darabig, a jövő héten a Sivadharma projekt workshopja lesz. Arra is invitáltak engem is még az ősszel, de inkább kihagytam, hogy tudjak "terepmunkára" menni anélkül, hogy túl hosszúra nyúlna az egész utazásom.
Így aztán szombaton - amikor gondoltam, hogy majd sokan utaznak úgyis Madrasba, becsatlakozom majd valakihez - végül is egyetlen fuvarlehetőségem volt. Arlo és Aditia utaztak ekkor, akiket az alábbi (még a múlt hétfőn készült) képen prezentálok bőszen tudományos arckifejezéssel és batikolt egyenruhával. Úgyhogy hozzájuk kéredzkedtem be, ami nem is volt baj, mert - lévén, hogy Aditia még soha nem járt Indiában - úgy akartak menni a késő esti repülőgépükhöz, hogy napközben még körülnéznek egy kicsit Mámallapuramban. (Alias Mahábalipuram; kb. kétharmadúton Madras felé.)
Mámallapuramban javasoltam Arlónak, hogy ha nincs különösebb terve, hogy mit nézzünk meg, akkor menjünk először a szomszéd faluban levő Tiger Cave-hez. Maga a Tiger Cave az alábbi képen látható az itt járó számos iskolás csoport egyikével. Itt a 2004-es cunami után kimosódott a homokból egy nagy szikla feliratokkal (közvetlenül a tengerpart mellett van a helyszín). Amikor utoljára itt jártunk, akkor még csak annak a sziklának egy része látszott, azóta viszont a feliratok nyomán elkezdtek ásatásokat is folytatni, és előbukkant egy Pallava-kori (7. század) templom romja, alatta egy még régebbi, téglából épült templom alapzatával. Ezt gondoltam, hogy megnézhetnénk. Sajnos odamenni hozzá nem lehetett, körül volt kerítve a területe. De az ásatások már nem folynak; úgy néz ki, hogy parkosítják és rendezik a terepet turisták számára, aztán valószínűleg megnyitják. Mindenesetre a kerítésen át készítettem jópár fotót róla, de azokat a rendes fényképezőgéppel csináltam, tehát ide nem tudom egyszerűen feltenni, mint a telefonos fotókat.
A Tiger Cave mögött lementünk egy kicsit a tengerpartra is. Nagyon szép, relatíve elhagyatott partszakasz. Van egy-két halász, közvetlenül a műemlék alatt lejön pár percre néhány indiai turista és iskoláscsoport, de a homokpart nagy része üres. Láttunk még egy jómódú indiai családot, akik odajöttek a part közelébe autóval, megálltak a kazuárfák alatt, kirakodták a csomagtartóból a hordozható gázgrillt, és ott piknikezgettek, kb. mint a törökök a Berlin környéki parkokban. Fürödni nem volt alkalom, de Arlo és én begázoltunk egy kicsit a tengerbe.
Már a város szélén, a repülőtérhez közeledve istentelen dugó volt, illetve maga a forgalom volt egy nagy dugó. Ezzel együtt is hét körül kitettük Arlóékat (tizenegy után volt a gépük), aztán Saríf továbbhozott engem a szállodámba, ahová nem sokkal nyolc után (további oltári dugón át) meg is érkeztem. Remek luxusszobám van. Pondicherry rusztikus gyarmati szállásomhoz képest ég és föld: ott egy hatalmas szobám volt 4-5 méteres belmagassággal, háromszáz kilóra saccolható, tömör fából faragott antik bútorokkal, de közben minden nagyon egyszerű volt. Itt egy nagy épület kb. negyedik emeletén vagyok egy kisebb (de azért egyáltalán nem szűk), ultramodern szobában. Még az ablakot sem lehet kinyitni, aminek az előnye az, hogy feltehetőleg nem jönnek be a szúnyogok - belőlük Pondyban rengeteg volt. Viszont a légkondicionálás folyton visszaáll alapállapotra. Amikor bejövök a szobába, a kulcskártyámat kell bedugni egy receptákulumba, hogy működjön a szoba smart berendezése - de két kimenés között nyilván kikapcsol, és a légkondi huszonkét fokot szeretne csinálni. Alig győzöm gyorsan felcsavarni huszonhatra, mert - gondolom - valamennyire jár akkor is, amikor el vagyok menve, de már azalatt visszaállítja magát alacsonyabb hőmérsékletre. Ami a kinti harminc után igen kellemetlen.
A szálloda tetőteraszán vacsoráztam (alább a panoráma, a messzi távolban egy kis tűzijátékkal).
Történetesen halfesztivál van az éttermükben, ott állnak jégre kipakolva a különbző friss halak és herkentyűk, amikből lehet választani, megmondani, hogy hogyan készítsék el, aztán kihozzák. Indiai viszonylatban baromi drága ez a buli, biztos, hogy súrolni fogja a napi keretemet. Viszont berlini árakhoz képest meg nevetséges, alig több egy török büfénél, és máskor meg amúgy is olcsóbban étkezem. Úgyhogy ma is, és valószínűleg holnap is oda fogok menni. Tegnap kingfisht (ez valami nagy termetű makrélaféle) ettem, szeletet vágtak belőle, méregerős fűszerpáccal bekenték, aztán faszénparázson megsütötték nekem; kaptam hozzá egy kis krumplipürét, meg egy kis grillezett zöldséget. Valami fölséges volt. Grillezett homárt nem fogok enni, az itt is túl drága, meg mit is kezdenék egy egész homárral egyedül - de azért lefényképeztem ezt a gyönyörű (és hatalmas) kék példányt.
A reggeli is pazar a hotelben. Utoljára Korona előtti időkben volt, hogy szállodai svédasztalos reggelit ettem. Na, itt van svédasztal roskadásig, hideg és meleg, indiai és európai, vegetáriánus és húsos, sós és édes, gyümölcsök és gyümölcslevek - szuper. Délelőtt elmentem a múzeumba. Nem nagyon reménykedtem benne, hogy ma valami munkát tudok ott végezni, mert vasárnap van, és lehetett számítani rá, hogy a fejesek nem lesznek ott. Azért valami ügyeletes altisztviselővel sikerült beszélnem. Ő egyrészt felhívott a nevemben valakit, akiről kiderült, hogy ő Panneer Selvam. Róla Pondyban Dr. Vijayavenugopal azt mondta, hogy már nincs a Government Museumnál, de azért felhívtam őt még a múlt héten, mert ő korábban sokat segített több kollégának. Engem akkor telefonon eléggé lerázott, azt mondta, küldjem el neki WhatsAppon mindazt, amit elmondtam a telefonba. Ezt megtettem, ő meg nem válaszolt semmit. Most mindenesetre - amennyire a telefonban érteni lehetett - azt mondta, hogy meglesz holnapra az engedélyem. Az altisztviselőtől pedig végre megtudtam, hogy mi a neve annak a személynek, aki azt a bizonyos engedélyt megadja. Megmondta az email-címét is. Úgyhogy még onnan küldtem egy emailt neki, mivel az elmúlt hetek során a hivatalos publikus címre küldött emailekre nem jött semmi válasz. Meg otthagytam az altisztviselő gondjaira bízva egy nyomtatott, írásos kérelmet is az engedélyre vonatkozólagosan.
Alább a múzeum bejárata. Nemrég volt a Pongal, a tamil újév ünnepe; szerintem ahhoz tartozik a dekoráció.
Az ebédem egy zöld kókusz volt, aztán pedig elmentem a T-Nagar nevű városrészre Eszternek táncos szárikat venni. Oda is százötven rúpiát kért a riksás. Valószínűleg beérte volna százzal is végül, de azért odaadtam neki; vissza viszont innen végig gyalog jöttem, kb. egy óra alatt megjártam. Ráértem, nincs más dolgom ma, legfeljebb még egy kicsit készülni holnapra, hátha sikerül réztáblákhoz jutjon.
A száris boltokból az indiai telefonkártya bőkezű adatcsomagjának hála szépen el tudtam küldeni Eszternek a különböző darabok fényképeit, ha nem is lettek túl színhelyesek a képek - ő pedig válogathatott. Mászkáltam még egy kicsit fel-alá. Ez egy nagy shoppingolós környék, némelyik utcájában olyan volt a tömeg, mint a hetes buszon csúcsidőben (lásd alább). Nem tudom, mindig ilyen tömeg van-e itt, vagy a vasárnapnak köszönhetjük, vagy esetleg annak, hogy ma Thai Pusam ünnepe van, ami valami elég fontos helyi ünnep. Köze van Muruganhoz, aki egy isten, de mellesleg az ide jövő riksásomat is így hívták - azért adtam meg neki a százötven rúpiát a száz helyett, amit gondoltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése