India: 2023.02.10. Vijayawadától Kakinadáig

Ez a nap (amit a rákövetkező nap késő délutánján kezdek megírni) ismét utazással telt. A térképet frissítettem a megtett úttal.

Péntek reggel tehát útnak indultunk Vijayawadából, de először is még a városon belül megálltunk bekukkantani a Mogalrádzsapuram nevű helyen levő barlangokhoz. Ezeknek a buddhista barlangszentélyeknek a kora nem tisztázott; lehet, hogy korai Keleti Csálukja időszakból származnak, és lehet, hogy valamivel korábbról. Látnivaló nem sok van, és először zárva is volt a terület, de aztán előkerült egy ember, aki beengedett. Mindenesetre már az utcáról is látszott egy sziklafelirat, ami a külleme alapján 7-8. századi, tehát a nekem érdekes időszakból származik. De elolvasni nem sok esély lesz még azután sem, hogy megkérdeztem a jóembert, van-e itt egy seprű valahol, és ő megtisztogatta nekem. Elég jól tudott hindíül, ragaszkodott hozzá, hogy ő söpörjön, ne én, és először nem akarta elfogadni a százrúpiást, amit a végén adtam neki. Azért sokáig nem kellett unszolni.

Az előző nap hallottam Surya Prakashtól (és talán Sureshtől is), hogy az Eluru nevű város múzeumában is vannak Keleti Csálukja réztáblák. Ennek csütörtök délután próbáltam utánanézni a neten. Eluru útba esik Kakinada felé, de a múzeum nem található a Google térképen. Netes cikket többet is találtam róla, tavaly tavasszal íródtak, és azt mondták, hogy tavaly júliusra tervezik ennek az új múzeumnak a megnyitását. Megkaptam még egy bizonyos Mr. Thimmaraju telefonszámát; őt Surya Prakash is felhívta, hogy számítson rám, meg Suresh is felhívta csütörtök este, hogy megvan a szóbeli engedély. Thimmaraju a keletebbi régióban Assistant Director a Directorate of Archaeology and Museumsnál, őhozzá tartozik mind a kakinadai, mind a rajahmundryi múzeum, valamint ez a bizonyos elurui is. Írtam neki üzenetet még szerda délután, hogy itt volnék, holnap utazom, és akkor hol is találom ezt az elurui múzeumot. Gondoltam, talán annyira új, hogy még nincs rajta a térképen. Válasz nem jött tőle; gondoltam, majd utazás közben felhívom, de ő megelőzött, ő hívott engem.

Így aztán gyorsan visszamódosult a terv: este még úgy gondoltam, ma megállunk Eluruban; reggel már úgy gondoltam, hogy nem (ezért álltunk meg Mogalrádzsapuramban), délelőtt viszont újra aktuális lett ez a megálló. A múzeum tavaly júliusi nyitása, úgy tűnik, csúszott egy kicsit; most idén márciusra van tervezve. De azért semmi gond, menjek csak oda, hiába nem üzemel még a múzeum, és hiába van péntek, amikor minden múzeum zárva van. Az emberei ott lesznek, és dél körül ő is oda fog tudni jönni. Amíg én Kakinadában vagyok, ő végig ott lesz Eluruban, mert dolgoznia kell a márciusi nyitással kapcsolatban, úgyhogy ez az egyetlen esély, hogy személyesen találkozzunk. Az utolsó pillanatban, kb. negyed órával azelőtt, hogy Eluruba értünk volna, sikerült átküldenie a múzeum pontos címét is - bár aztán még fel kellett hívnom őt, mert azon a címen csak egy templomot találtunk először. Végül meglett a múzeum, ahol szívélyesen fogadtak, kinyitották nekem a tárlót, és elkezdték lefeszegetni a kért réztáblákat a csőbilincs-szerűségekről, amikkel a tárlón belül rögzítve voltak.

Úgyhogy itt vagyok én úgy, hogy nem várakozom engedélyre, hanem csak úriasan beállítok, és máris kiszolgálnak a megfelelő antikvitással. Az alábbi képen egy nagyon izgalmas táblaszettet tartok a kezemben, aminek csak egy részleges szövegkiadása jelent meg ami nulla vizuális dokumentációt tartalmaz. A szövegkiadás készítője, egy indiai tudós szerint a tábla kiadója III. Bhíma király volt, akinek egyetlen más dokumentuma sem ismert (illetve ugyanezen indiai tudós szerint egy magányos tábla, amelynek a szettjéből a többi darab elveszett, szintén az övé). Szerintem pedig III. Bhíma nem létezett; az egyetlen alapja annak, hogy a létezését feltételezzék (már a 19. század vége óta), az egy másik táblaszett egy bizonyos szöveghelyén alapul, amit szerintem a nagy Fleet félreértett, pontosabban emendált (javított) egy ponton, ahol nem kellett volna javítania, hanem elhinni azt, ami a táblán áll. Most, hogy itt vannak a fotóim erről a szettről, valószínűleg fogom tudni bizonyítani, hogy III. Bhíma egy fantom.

Alább pedig egy kis csendélet a még befejezetlen múzeum belsejéből. Csinos kis múzeum lesz amúgy, de azért remélem, megnyitás előtt nemcsak a padlót takarítják majd fel, hanem például a tárlók üvegéről is letisztogatják a port meg a csemperagasztókenődéseket. Méghozzá belülről is...

Eluru ugyan kitérőt nem jelentett, de azért elég rendesen elment az idő a fotózással (befényképeztem négy Keleti Csálukja és két egyéb táblacsokrot). Amikor Thimmaraju is felbukkant, kissé agresszívan kikérdezett, hogy mi is az intézményi hátterem meg a célom ezzel az egésszel. De utólag az az érzésem, hogy ezt nem rosszindulatból tette, és még csak nem is bizalmatlanságból, hanem kíváncsiságból és lelkesedésből (mivel ő is a Keleti Csálukjákkal kapcsolatban folytat valamilyen kutatást), és egyszerűen ilyen rámenős a modora. Mindenesetre dél bőven elmúlt, mire továbbindultunk, és még egy ebédet is meg kellett ejteni valahol (Thimmaraju sem hagyta, hogy meghívjam valahová ebédre, mert mindjárt mennie is kellett tovább a dolgára). Terveztem még egy komolyabb megállót erre a napra, de így, hogy visszacsúszott a programba Eluru, már sietni kellett.

Ahogy távolodtunk a Krisnától, megint szárazabb lett a vidék. De azért tényleg látszott rajta, hogy nagyon termékeny ez a táj, a Krisná és a Gódávarí (dél-India két legnagyobb folyója) köze. Nem véletlenül volt a kora középkorban olyan fontos, és lett egy évszázadokon át független maradó ország (a Keleti Csálukják országa).

Amit Indiában még nem sokat láttam: sok helyen datolyaültetvények voltak ezen a részen. Ezen kívül kukoricát láttam még elég sokat, meg valami alacsony dolgot, talán tököt és/vagy dinnyét. Mindenesetre a görögdinnye sok helyen hegyekben állt az útszéli árusoknál, a tökfélék eléggé alapvetőek a helyi konyhában, és sárgadinnye is mindig van a szállodai reggelik gyümölcskínálatában. (Sőt, ma reggel frissen préselt sárgadinnyelét ittam.)

Itt egy screenshot a telefonomról útközben. A kék pont a legyezővel mutatja, hol vagyunk mi. Innen délnyugatra az iménti Eluru, északnyugatra (pirossal) pedig Peddavegi, azaz "nagy Vegi", azaz Véngí, a Keleti Csálukják egykori fővárosa. Ez volt az igazi hátországuk.

Lassacskán megérkeztünk a Gódávarí folyóhoz. Ellentétben a Krisnával, a Gódávaríban víz is volt. Sajnos a hídnak magas korlátja van, de azért talán látszik valamennyire az impozáns szélessége. Ami a képen túlpartnak tűnik, az valójában egy sziget a folyó közepén, és a szigeten túl van még egyszer ennyi folyó. (A térképbe belenagyítva meg lehet nézni.)

Itt körbekerültünk Rajahmundry szélén; ide majd később jövök vissza. Thimmarajuval megbeszélve abban maradtunk, hogy vasárnap jöjjek Rajahmundryba, hétfőn pedig a kakinadai múzeumba, és akkor majd várni fognak az emberei. Egyébként Rajahmundry is a Keleti Csálukják városa; az igazi (újonnan visszaállított) neve Rádzsamahéndravaram, vagyis Rádzsamahéndra városa; Rádzsamahéndra pedig több Keleti Csálukja uralkodónak is volt a mellékneve, akik közül valamelyik egyszer ide helyezte a székhelyét. A Gódávarín túl megint elképesztően zöld lett a táj.

A tervezett megállóhelyem egy Bikkavolu nevű falu volt. Ez körülbelül az egyetlen hely, ahol máig állnak olyan templomok, amiknek az építése biztosan Keleti Csálukjákhoz köthető, és amik nem (mind) lettek azóta későbbi uralkodók által átépítve és kibővítve. Van itt egy nagy, működő templom, aminek talán némelyik melléképülete későbbi, és valószínűleg a komplexumot körülvevő fal is (a falon a kaputornyok pedig biztosan, ráadásul tegnapelőtt restaurálták őket borzalmas stílusban), viszont maga a főépület tele van Csálukja-kori szobrászati elemekkel, és felirat is akadt rajta néhány.

A nagy templomon kívül van egy monolitikus Ganésa-szobor, ami az ASI weboldala szerint 11 láb (kb. 3.5 méter) magas; nekem legfeljebb 4-5 láb magasnak tűnt, és aktív istentisztelet tárgya, tehát nem sok látszott belőle, de azért érdekes volt. És van három kisebb, romos templom, amik műemlékvédelem alatt állnak. Ezek közül az elsőhöz egy ingoványos berken kellett átkelnem a falu határában, majd bemásznom a kerítésén, bár kifelé jövet megtaláltam a kapuját, amiről szerencsére hiányzott a lakat. (Út viszont nem volt a kapuhoz, ugyanúgy a berken át kellett visszamenni.)

A második bent volt a faluban, kóvályogtam egy darabig, hogy megtaláljam a szűk és időnként véget érő utcácskákon. Végül egy elhagyatott játszótéren átvágva, majd egy szennyvízcsatorna és a kerítés között eloldalazva eljutottam a kapujához - de ezen volt lakat. Megkérdeztem egy közeli házban, hogy van-e valahol kulcsos ember (sokszor az ilyen lelakatolt műemlékek kulcsemberét oda lehet hívni valahonnan a közelből), de csak mutogatni tudtunk egymásnak a nővel, akit találtam. Én úgy értelmeztem a mutogatását, hogy másszak át a kerítésen, úgyhogy szót fogadtam.

A harmadik kis templomhoz autóval kellett menni, bár aztán nem fért el az autó, olyan keskeny volt az utca, úgyhogy az utolsó négyszáz métert gyalog mentem, Ádi pedig valahogy visszamenőverezett a főútra, hogy ott megvárjon. Itt volt csősz is, aki először nem akarta, hogy fényképezzek, de amikor mondtam, hogy van engedélyem, elhitte minden további nélkül, és egész barátságos lett. A végén mutatott egy nagyon izgalmasat, amit magamtól nem vettem volna észre. A szentély fölött a sikhara ("torony") belülről üreges. Ez általában szinte teljesen tömör szokott lenni az indiai templomoknál, itt viszont végig a falaktól a csúcspontig szűkül az álboltozat, és belül semmi nincs. Mire itt végeztem, már erősen alkonyodott (a templom jobbra van a naptól a képen).

Innen még egy jó óra volt Kakinadáig, aminek a nagy részét vaksötétben tettük meg. Ettől szívesen megkíméltem volna Ádit, aki hősiesen végigvezette az utat. Sűrű forgalom, keskeny és nagyon rossz minőségű út, és nemcsak a gyalogosokon és a kutyákon és a teheneken nincsen lámpa, hanem jónéhány motorbicikli is lámpa nélkül közlekedik, sőt, egy buszt is láttam lámpa nélkül. Ha mondjuk egy személyautó nekiáll teherautót előzni, és akkor jön szembe egy-két kivilágítatlan motoros, nem tudom, mi történik. Ez volt a böjtje annak, hogy volt Mogalrádzsapuram is és Eluru is. Viszont nagyon szép és élménydús nap kerekedett belőle, és egészben megérkeztünk a szintén igen luxuriózus kakinadai hotelembe. Van valahol a felső emeleten úszómedence és wellness-központ is, elvileg jár nekem egy 15 perces ingyenes lábmasszázs beetetésnek... de nem hiszem, hogy kipróbálom, meg az úszómedencét sem. Bár ki tudja, nincs már sok dolgom errefelé, de három teljes napot terveztem a régióra, mert előre nem lehetett tudni, hogy - hétvége lévén - mikor mennyit sikerül elintézni.

Ma, szombaton Kakinada környékén és távolabbi környékén csavarogtam, erről majd írok külön. Holnap, vasárnap, megyünk Rajahmundryba, de ez nem hiszem, hogy egész napot igényelne; holnapután, hétfőn pedig jön a kakinadai múzeum, ami itt van a hotellel szemben, és biztosan nem fogja felemészteni az egész napot.